3. FEJEZET - 2. RÉSZ

Végig nevetve és vigyorral az arcunkon léptünk be a hangstúdióba. Céltudatosan mentünk, mint ha tudnánk, Leon épp merre van, pedig fogalmunk sincs róla hisz csak annyit beszéltem meg vele, hogy eljövők délután, de hogy melyik stúdió szobába lesz azt még ő sem tudta megmondani akkor. Mindenki úgy köszönt ránk a folyosókon, mint ha ezer éve ismertük volna a másikat pedig még soha életemben nem láttam őket. James-el más a helyzet, mert ő szinte heti rendszerességgel találkozik az itt dolgozókkal, még ha nem is vesznek fel egy dalt se.

- Biztos, hogy ma beszéltétek meg a találkozót? – kérdezte meg James.

- Igen biztos! Nem mondta melyik stúdió szobába lesz. De az is lehet, hogy közbe jött neki valami. – válaszoltam neki magabiztosan.

- Akkor hívd fel, mert még a végén ki sül, hogy elnézted a tali napját.

- Jó felhívom csak, hogy be bizonyítsam, hogy nekem van igazam! – a táskámba nyúlva kerestem a telefonomat, de mint ha eltűnt volna. A combomat tapogatva gondolkoztam hova raktam el.

- Mi van? Akkor nem hívod? – tette fel James a kérdést.

- Hívnám, ha meg lenne a telefonom. Eltűnt! – magamat tapogatva válaszoltam neki kicsit megijedve, mert fontos dolgokat tárolok a telefonomon, amiket Egy nem tudok pótolni. Kettő nem akarom, hogy mások esetleg bele olvassanak.

- Hol hagytad el?

- Ha tudnám, nem keresném észlény! – szóltam rá.

- Mikor volt utoljára a kezedben? – a kérdésen már hamarabb el kezdtem gondolkodni, mint hogy feltette volna.

- Még otthon és végig fogtam a kezemben egészen a kocsiig… Azt hiszem mikor beszálltam nálam volt utána meg…- agyalva az eseményeken eszembe jutott hirtelen. - Tudom, már azt hiszem. Kint marad a kocsiban az anyósülés szélvédőjénél. Hülye szokásommá vált, hogy a telefonomat oda rakom, ha autóba szállok! Ha odaadod, a kulcsot kiszaladok érte. –meséltem el neki.

- Majd én behozom! Te addig maradj itt. – jelentette ki és szinte parancsolva, mint ha azt mondta volna ezzel, hogy itt maradsz!

- Köszönöm szépen. – szóltam utána, mert meg se várta még befejezem a mondani valómat.

A táskámban turkálva még mindig kerestem a telefonomat hát, ha elnéztem és végig itt lapul valahol a zsebemben.

- Lám csak kit hozott vissza a szél! – szólalt meg egy ismerős hang. Carly nagy elégedett mosollyal az arcán bámult rám.

- Szia Carly! – köszöntem kedvesen neki. Hiába voltunk régen harcban Kendall-ért most már úgy érzem, nem tud nekem semmivel ártani úgy, mint régen a zsarolásával vagy a furmányos terveivel.

- Szia? Csak köszönsz? Semmi beszólás vagy hagy békén mondat? Tényleg megváltoztál?

- Igen meg változtam! Sajnos nem tudsz újat mondani vagy olyat tenni, hogy felhúzzam magam, ha erre játszol. Annak vége van. – válaszoltam vissza.

- Aszta! Azt hittem mérges leszel vagy egyből vérre menő harcot vívunk majd megint, mint rég. Látom felnőttesebb lettél!  Így már nem is lesz olyan izgalmas a játék. – végig tekintve rajtam, olyan sandán nézet rám.

- Igen felnőttesebb lettem! Elegem lett a vitákból és a harcból veled és mindenki mással.

- Kár! Pedig azt hittem, hogy benned vetélytárs leszel… De így! Könnyebb lesz, mint vártam.

- Miben még is? – kérdeztem meg.

- Nem is tudod? Képzeld Kendall és én nagyon jóban vagyunk ismét! Mióta elmentél azóta vigasztalom a kis lelkét. Még nem volt nagydolog kettőnk között, de ki tudja. Ha meglátja, hogy milyen vagy! Vagy is milyen lettél egyből világos lesz minden neki. – mit is vártam egy hazug lánytól. Most is hazudik biztos, mint a vízfolyás.

- Tudod én legalább változtam nem úgy, mint te! Olyan voltál és olyan is leszel örökre amilyen most vagy! – közelebb lépve hozzá halkan a fülébe súgtam.

- Jaj! Köszi, a bókot. Engem legalább olyannak szeretnek, amilyen most vagyok! Nem kell hozzá folyamatosan menekülnöm vagy változtatni magamon ezt, azt, hogy kedveljenek vagy szeressenek! Történetesen…

- Azt hiszed, fel tudsz húzni a kamu történeteddel, hogy te meg Kendall felmelegítitek a régi kapcsolatotokat? Úgy emlékszem ő is elküldött téged a sunyiba, ahogy mindenki más. És ha így is lenne, ahogy ezt a kamu dumádban elmondtad!  Akkor én legalább elfogadom a vereséget és nem dörgölőm a másik orra alá, ahogy most te teszed! – szakítottam félbe a mondandómmal.

- Nem hiszel nekem? Bár minek is bizonygatnám azt, ami igaz? Én vagyok és én is leszek neki az, akihez mindig vissza fog térni és nem te! Fogad el!

- Tudod, én hiszek abban, hogy egyszer meg kapod azt, amit érdemelsz végre.

- Na, végre! Kezdenek felszínre törni a régi szép emlékek és a régi éned! De ne nagyon sírj mikor Kendall a képedbe mondja, hogy vége, ami meg is fog történni nemsokára! – most már minden vagyok csak nyugodt ember nem! Kezdi nálam megint kihúzni a gyufát.

- Vagy veled fog megtörténni egy olyan dolog, ami fájdalmas lesz, ha tovább kötekedsz vele. Nem jó az, aló, oroszlánt felébreszteni, de ezt már mondtam neked párszor csak látom nem vésted az agyadba!

- Annyira szeretem mikor dühös vagy és sebzett! – hatalmas vigyorral az arcán éreztem, hogy még egy mondat és ott helyben fogom kitépni a haját.

- Mindjárt megsebezlek én úgy, hogy belehalsz, ha nem hagyod abba a játékot és nem bököd, ki mit akarsz! – a szemébe nézve közelebb hajoltam hozzá hogy hallja, amit mondok.

- Csak látni, hogy összetörsz. Legalább visszakapod annak a negyedét, amit én éltem át miattad!

- Mindent magadnak köszönhetsz! Te kezdted ezt az egész szardobálást nem én!

- Ez téves! Te kezdted azzal, hogy közém és Kendall közé álltál! Ha te nem vagy akkor most boldogok lehetnénk. Tudod, hogy én mit megadtam volna azért az időért, amit ti veszekedések és viták szakítások sorával töltöttetek? Kendall még mindig a sebeit nyalogatná, ha én nem lettem volna mellette azalatt az egy hónap alatt. De nyugi majd én segítek neki az elfelejteni a fájdalmat azzal, hogy megmutatom milyen az, ha valakik viszont szeretik a másikat.

- Bolond vagy! – vágtam a fejéhez.

- Tudod ki a bolond? – jelentette ki kiabálva. Most biztos dühös, de kit érdekel. Én próbáltam kedves lenni, de ezzel nem lehet.

- Én itt fejeztem be! – inkább most hagyom abba, mint miután kitéptem a haját.

- Cafka!  - vágta a fejemhez. Ez volt az a szó, amit nem kellett volna kinyögnie! A táskámat a földre dobva, megfordulva indultam neki. A földre lökve őt gondoltam adok neki pár pofont, hogy tudja hol a határ, de amikor nekiindultam valaki elkapott hátulról.

- Ti meg mit csinálsz? – lefogva a kezeimet kérdezte meg James.

- Engedj el! Most megmutatom neki ki a cafka! – kapálózva próbáltam kiszabadulni a kezei közül.

-  Olí! Figyelj ide! Te ennél jobb vagy!

- De ő kezdte én csak meg akartam…

- Tudom! Meg akartad magad védeni! Most viszont gondolj bele! Mit nyersz azzal, ha most idegenek előtt ütöd meg? Erre játszik!– Carly -ra nézve, aki feltápászkodva nevetett rajtam rájöttem, hogy James-nek igaza van.

- Semmit! Felfogtam most már elengedhetsz!

- Biztos? Lenyugodtál? – kérdezte meg erélyesen a szemembe nézve.

- Igen! Nem bántom, esküszöm! Elengedsz most már?

- Persze. – a csuklómat dörzsölve néztem Carly -ra aki hatalmas vigyorral bámult engem.

- Jaj, a kis lovagod mindig megment téged! Te nem gondoltál még bele, hogy szánalmas hogy mások befolyásolnak téged?

- Te meg állítsd le magad! Ne akard, hogy én tegyem meg! – fenyegette meg James Carly-t.

- Jézusom most félnem kéne? Mi lesz, talán megütsz?

- Nem alacsonyodom le arra a szintre! De azt meg ígérhetem neked, hogy pokollá tudom tenni egyedül is az életedet. Ne akard, hogy én is úgy játsszak, mint te!

- Hagyd James! Ahogy te mondtad ne alacsonyodj le a szintjére. Nem ér annyit! – megfogva a karját próbáltam vissza tartani.

- Ha akarnék, se tudnék oda lesüllyedni!

- Gyere, inkább mennyünk innen! Majd máskor bejövök és beszélek Leon-nal. Inkább üljünk be valahova.

- Rendben mennyünk!  Te meg vigyázz arra mit mondasz, mert tudok rólad pár dolgot. – fenyegette meg Carly-t James, amin meglepődtem.

Soha nem hittem, hogy ezt mondom, de tényleg jó hogy nem ütöttem meg Carly-t. Még jó hogy James közbe lépet. A hátam mögött hagytam a múltat és ott is akarom tudni.